*~11. fejezet - Dave...~*

Megérkeztem és bár egy igen rövid résszel szolgálhatok csak, de mindenképpen hozni akartam mielőtt elutazok. Tényleg bocsi amiért ilyen rövid és, hogy a nagy része megint Louis szemszög, de muszáj volt leírnom mit érez Louis és ez valahogy jobban megy mint a főhősnőnknél.:/
Köszönöm az előző fejezethez érkezett kommenteket. És az oldalmegjelenítéseket is. Szuperek vagytok! ♥
Még egyszer bocsi, bocsi, bocsi és bocsi, hogy ilyen nagyon rövid lett, de most ennyire tellett tőlem. Remélem azért tetszeni fog.
Utólag is boldog születésnapot Niall-nek! Remélem neki is olyan jól telt a szülinapja mint nekem! :) ♥♥♥
Jó olvasást, komizzatok, iratkozzatok fel, stb.:)

Xx, Jessi ♥

 *Jessica Malik*

 - Kelj már fel – kiabált valaki miközben a sípcsontomon ugrált. Felemelő érzés volt.

- Mi az anyám van? Fáj a kezem – mormogtam a fejemre húzva a párnát.

- Dave már kétszer hívott de gecifej! És amúgy sem a kezeden ugrálok– nem kaptam fel a vizet, Liz-zel általában így beszélünk egymással. Édes. Az jobban érdekelt, hogy Dave keresett. Te jó ég! Szerda van!

- Igen. Szerda – bólogatott Liz és ledobta magát az ágyra mellém.

- Ezt kimondtam hangosan? – néztem rá furán.

- Nem, csak ismerlek – kacsintott, majd lelökött az ágyról.

- Elmehetnél már a picsába! Nincs még elég bajom – morgolódtam. Felpattantam és elindultam a fürdő felé.

- Fiatalabb vagy! Tiéd az elsőbbség – kiáltott utánam. Megforgattam a szemem és elkezdtem a reggeli rutinom. Fogmosás, fésülködés, sminkelés, s a többi...

- Mi volt ez a nagy puffanás? – hallottam Louis hangját a szobából. Milyen puffanásról beszél? A hajamat fésülgetve léptem ki a fürdőszobából.

- Milyen puffanás? – néztem felváltra Louis-ra és Lizára.

- Az előbb. Valami puffant egy nagyot. A srácok azt mondták, jöjjek fel és nézzem meg mi történt – motyogta Louis zavarodottan miközben azt nézte ahogyan a hajamat fésülöm. Igazán érdekes - vagy csúnya – látványt nyújthattam smink nélkül, ha ennyire ledermedt.

- Nem történt semmi – válaszoltam furán.

- Igazából de – röhögött Liz – Leestél az ágyról te szerencsétlen

- Jól van, na. Nem emlékeztem. Amúgy meg nem leestem, hanem lelöktél – fintorogtam legjobb barátnőmre.

- Mellékes – legyintett vigyorogva.

- Néha megverném – fújtattam Louis-ra nézve, aki még mindig dermedten állt a szobában – Mi van ennyire ronda vagyok smink nélkül? – tártam szét a kezeimet.

- Mi? – eszmélt fel Louis. Meg rázta a fejét, mintha ki akarná űzni a fejéből a gondolatait – Ja, nem. Nem mondtam. Miért? – vakargatta a fejét Louis – Tudod mit? Hagyjuk! Nekem most... szóval... – makogott – Mentem! – vörösödött el Louis és ki slisszolt a szobából. Liz-zel furán összenéztünk.

- Ez meg mi volt? – ráncolta a szemöldökét barátnőm.

- Nem tudom, de nagyon fura volt – mentem a szekrényhez. Lizával egyszerre nevettünk fel – Kösz, hogy beágyaztál. Nem tudom mi lelt.

- Én sem. Csak zavart – röhögött a telefonját nyomkodva. Körülbelül tíz perc után ki választottam a megfelelő öltözéket a mai naphoz.

- Lementem – hallottam halványan Liz hangját és rögtön csapódott is az ajtó. Ő tudja.

*Louis Tomlinson*

Jól beégtem az előbb. Azt hitte azért nézem, mert csúnya smink nélkül. Pedig csak még csodálatosabb volt így.

Liza jelent meg a lépcsőn, folyamatosan a telefonját nyomkodva.

- Az kell még, hogy te is le ess – szólalt meg Niall. Liz felnézett és zsebre rakta a telefonját, majd levágtázott a lépcsőn.

- Mizujs? – mosolygott és levágta magát Perrie mellé. Ó igen, én reggel tízkor, Harry és Liam utánam egy, Liza pedig kettő órával később érkezett, időközben pedig összeismerkedett Perrie-ékkel.

- Semmi. Jess? – érdeklődött Harry. Ha mellette ültem volna, lekeverek neki egyet, úgyhogy szerencséje van.

- Valakit nagyon érdekel Jess hogyléte – vigyorgott Perrie, göndör hajú barátunkra.

- Persze, hogy érdekel – rántotta meg a vállát Harry.

- Öltözködik. Utána gondolom lejön – válaszolt Liz és ezzel egy időben nyitódott a bejárati ajtó. Mind oda néztünk. Egy kigyúrt, barna belőtt hajú, elég jóképű srác jelent meg előtte, a bőröndjét maga után húzva. Gondolom ő Dave. Életem első vérbeli ellensége, akinek a barátnőéjért halálomig küzdeni fogok, mert ő hozzám tartozik.

Felnézett és elkerekedett szemekkel fürkészte a nagy csapatot.

- Ööö... Hello – ráncolta a szemöldökét. Mindenki köszönt neki – One Direction, Little Mix és Liza – mosolygott a lányokra és Jess barátnőjére, ránk fiúkra pedig csak bámult, de nem mosolyogott – Azt hiszem én mindenkit ismerek – vette le a cipőjét és bejött a nappaliba. Egyenesen Zayn felé vette az irányt – Daveid Banks vagyok. Jess barátja – nyújtja a kezét Zayn felé. Jó, lehet, hogy illemtudó srác, ezt meg kell hagyni. Zayn felállt és megrázta a kezét. Sorba mindenkivel kezet rázott. Amikor oda ért hozzám felálltam és büszkén vettem észre, hogy attól, hogy ki van gyúrva, én magasabb vagyok nála. Próbáltam rá szikrázó szemekkel nézni, azt hiszem sikerült is, de vagy nem vette észre, vagy hidegen hagyta.

- Szia – vigyorgott Liz – Örülök a találkozásnak.

- Ne is mondd – forgatta a szemét Dave mosolyogva. Lizával megölelték egymást – Az egész repülő úton azon gondolkoztam, hogy ezen a nyáron mivel foglak a sírba vinni.

- És mire jutottál? – röhögött Liza. Mi, többiek csak csendben hallgattuk őket.

- Azt hiszem, elég lesz egy nyár arra, hogy szívassalak Chris Dick-el – röhögött Dave. Mindenki felnevetett, ezen a nem túl diszkrét néven, kivéve engem, aki csak gyilkos szemekkel fürkészte a kissé távolabb álló srácot.

- De izé vagy – ült le újra Liza – Azért mert szar a neve, irtó jó pasi és rohadt jól csókol – tárta szét a kezét Liz.

- Ja, gondolom jónak találtad a nyelvét – vigyorgott a srác pimaszul.

- Hülye állat – vágott hozzá röhögve egy párnát Liza. A többiek folyamatosan nevettek, azon ahogy szívatják egymást. Én nem tudtam nevetni, mert féltem. Féltem attól, mit érzek majd, amikor meglátom a szerelmemet ezzel a bájgúnárral. Sajnos nem gondolkozhattam ezen sokáig, mert az említett már rá is kérdezett barátnője hollétére.

- Fent van – mutatott fel a lépcsőre Harry. Mi a baja? Azt hittem, szerelmes Jess-be, de úgy tűnik nem, ha csak így felengedi hozzá a barátját.

- Jess! Gyere már le! Van egy meglepim! – kiáltotta el magát Liz. Dave eközben be húzta a bőröndjét a nappaliba.

- Jövök. Egy pillanat – kiáltott vissza a bársonyos hang.

- Most! – dobbantott egyet a lábával Liz, a hatás kedvéért.

- Fekszik, nyugszik, alszik! – jelent meg Jess a lépcső tetején. Nekem szokás szerint gyorsabban kezdett el verni a szívem, ahogy megláttam és el akadt a szavam.

Amikor felnézett a telefonjából, hogy le jöjjön a lépcsőn, azonnal kiszúrta a lépcső előtt álló David-et. A szája elé kapta a kezét és olyan gyorsan sprintelt le a lépcsőn mint egy leopárd. Dave nyakába ugrott aki mosolyogva bele puszilt a hajába. Jess kissé nehézkesen – a gipsz miatt – ölelte át barátja nyakát. Bár Jess suttogott, de olyan csend telepedett a társaságra, hogy mindenki hallotta.

- Annyira hiányoztál – motyogta. Válaszul Dave csak még jobban magához szorította.

Te jó ég, mintha évek óta nem találkoztak volna. Undorítóan szeretik egymást.

Csak féltékeny vagy Louis, mert ez a lány soha nem lehet a tiéd. Mindig Dave-vel marad. Mindig. – a hang a fejemben ellentmondást nem tűrően kántálta a „mindig” szót. Mintha csak egy filmben lennénk és a lelkiismeretem beszélne hozzám. Semmi kétség. Megőrültem.

Majd’ meg szakadt a szívem, amikor Dave Jess ajkaira tapasztotta a száját. És ez volt az utolsó csepp a pohárban. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha egy kést döftek volna belém. A mellkasom összeszorult. Nem akarta feldolgozni az agyam azt, amit látott. Nyeltem egy nagyot és lecsuktam a szemeimet. Ez csak egy rossz álom.

Mozgolódást érzékeltem magam mellől, egy pillanattal később pedig valaki megragadta a kezem és felhózott. Kinyitottam a szememet és szerencsére nem az a látvány fogadott amibe az előbb majdnem belehaltam, hanem Liam csokoládébarna szemei.

- Louis ugye elviszel Sophiához? – kérdezte. Nem tudtam megszólalni, csak bólintottam – Később jövünk. Örülök, hogy meg ismerhettelek Dave – intett egy utolsót hátra Liam, bár az említett nem hiszem, hogy hallotta, ugyanis a barátnője már a lépcsőn rángatta felfelé, miközben folyamatosan beszélgettek.

- De nem úgy volt, hogy később jössz? – kérdezte Jess, csillogó szemekkel.

- Meglepetés – röhögött Dave. Jess mosolyogva arcon csókolta, én pedig azonnal elkaptam a fejem, összeszorítottam a szemeimet és kirontottam az ajtón. Hirtelen olyan harag tört rám, hogy csak törtni, zúzni szerettem volna. Dühöngve rohantam a kocsimhoz, amibe először belerúgtam. Nem érdekelt. Úgy eluralkodott rajtam a düh, hogy meg sem éreztem.

- Louis állj le! – kiáltott Liam. Káromkodtam egy sort, aztán egy olyat vágtam az öklömmel az autó csomagtartójára, hogy az behorpadt.

- A kurva életbe – ordítottam. Nem azért mert fájt a kezem. A szívem fájt. Leírhatatlanul. Liam betuszkolt a kocsim anyós ülésére.

Ahogy elhagytuk az utcát nem érdekelt semmi, utat engedtem a könnyeimnek. Liam lefékezett, de nem szólt semmit, csak elkapta a kezem és megvizsgálta, mennyire tettem tönkre. Óvatosan leengedte, bólintott egyet és újra elindult én pedig tovább bőgtem, mint egy kisgyerek.

Szánalmas vagyok. Már két napja folyamatosan rám akar jönni a sírás és ez már a második alkalom amikor utat engedek neki.

Önsajnálatom és bőgésem közepette észre sem vettem mióta utazunk és merre megyünk. Amikor feleszméltem, már éppen elhagytuk a szülővárosom, Doncaster üdvözlő tábláját.