*~30. fejezet - Szeretlek~*

Mondanám, hogy mindenkinek szép estét de éjszaka van, szóval mindenkinek szép éjszakát.:D
Nincs sok hozzáfűzni valóm ehhez a részhez. Inkább a holnapi bejegyzésben beszélek róla.:) Igen, holnap akarok egy bejegyzést ugyanis vége az 1. évadnak és ezt a blogot teljesen magam mögött hagyva fogom folytatni a 2. évadot egy új blogon aminek már kész is van a designe-ja és a bevezetője, úgyhogy linkelni fogom nektek holnap.:)

Huh, nem beszélek többet, mert amúgy déltől a gép előtt ülök és már megőrülök. Szóval remélem, tetszik majd nektek az évadzáró! :) Jó olvasást!

Lots of Love, Jess ♥

*Jessica Malik*

 A térdemen doboltam és a telefonom képernyőjére meredtem. Nyolcvanhat nem fogadott hívás és tizenkilenc üzenet Louistól. Nem semmi a srác. Ezt hozta össze majdnem két nap alatt. Kicsit bűntudatom volt, amiért tegnap Fizzy szülinapi buliján is végig engem hívogatott és bombázott üzenetekkel. Az összesben bocsánatot kért és elmondta, hogy Eleanor és közte nincs semmi. Mindössze küldött neki egy SMS-t a szülinapján és a lány az óta hívogatja. Hittem neki, természetesen. Nem volt oka hazudni. Ma már csak ötször hívott, de aztán végleg feladta. Az utolsó két üzenetén agyaltam.

„Meddig játszod, hogy hidegen hagylak?”

 „Valami van kettőnk között és ezt te is tudod.”

- Írt az óta valamit? – hallottam meg Liz hangját a kipárnázott ablakpárkányomból.

Ő és Harry már egy órája itt voltak és próbáltak felvidítani. Tegnap pedig Kath volt itt velem. Ezen kívül a bátyám és a nővérem is a minap egész nap a szobámban ültek. Értékeltem, hogy velem foglalkoztak, de lelkiismeret furdalásom volt, hogy minden idejüket rám pazarolták. Harry és Liz randizni akartak ma, de miután Kath beszélt Lizával lefújták és most itt ülnek az ablakomban és bámulják a nyomorult fejemet.

- Tényleg nem kellett volna miattam lefújnotok a randitokat – néztem fel rájuk miközben lezártam a telefonomat és arrébb dobtam a takarómon.

Végig feküdtem az ágyon és a támlájának támaszkodva az ablakomban ülő legjobb barátaimat néztem. Liz Harry mellkasának dőlve nézett vissza rám. A tekintetem megállapodott az összekulcsolt kezükön.

- Ti jártok? – ültem feljebb kikerekedett szemekkel. Liz elpirulva lehajtotta a fejét, Harrynek pedig egy hatalmas vigyor terült el az arcán és bólintott – Mégis mikor akartátok ezt közölni velem? – kérdeztem felháborodottan.

- Higgadj le királylány – nevetett fel Harry.

- Mióta? – fontam össze a kezemet a mellem előtt.

- Tegnap – nézett rám újra Liz mosolyogva.

- Sokáig – vigyorogtam rájuk. Mielőtt bármit is mondhattak volna Harryre nézve folytattam – De ha megbántod, esküszöm, hogy letépem a farkadat a helyéről és a hátadba állítom – húztam össze a szemeimet fenyegetően. Harry kikerekedett szemekkel óvatosan bólintott Liz pedig csak nevetett. Örültem, hogy végre összejöttek. Jó őket boldognak látni. Remélem komoly lesz, mert mindketten teljesen odavannak egymásért.

- Írt az óta valamit? – ismételte meg Liza a nem rég feltett kérdését. Megráztam a fejemet – Egyébként igaza van. Magadnak sem vallod be, hogy mit érzel – vonta meg a vállát Liz miközben szórakozottan összemérte az ő kis kezét Harry óriási tenyerével.

- Nem ezt írta – feküdtem vissza újra az ágyamra.

- Erre utalt – pillantott rám Liz – Ismerlek drága. Te nem mersz lépni. De nem lépkedhet mindig csak ő, mert még egy lépés és véletlenül elsétálna – magyarázta Liz.

- Igazad van – húztam el a számat.

Ezután csendben voltunk. Ő és Harry hagytak gondolkodni. Én pedig csak meredten bámultam magam elé és kattogott az agyam. Amikor először találkoztunk még csak nem is volt az esetem. Ott volt David és én az elején egyáltalán nem is néztem rá úgy... Aztán elvarázsolt. A humorával, a mosolyával, a beszólásaival, mindenével. Kár tagadni, volt benne valami. Valami, ami tetszett ugyanakkor meg is ijedtem tőle. Érveket kerestem ellene és érte. Ellene sokkal több volt, mint érte. De az a pár darab, ami mellette döntött eltüntette a sok ellenérvet. Mert az egyik az volt, hogy beleestem. Igen, elég csúnyán, de bele. Jay tegnapelőtti kisebb monológja ébresztett rá erre. Hálás voltam érte. De amikor már éppen érezhettem volna az ajkait az enyémeken az exbarátnője kezdte hívogatni én pedig teljesen szarul éreztem magam. De mindennél jobban hiányzott. Miért van az, hogy minél több a vele annál nehezebb a nélküle? Arra gondoltam milyen az illata, a mosolya, hogyan fogta meg a derekamat, mikor puszit adott, vagy megölelt, hogyan bökött meg, amikor viccelődtünk. Csak magunkat láttam. Együtt. Lehetőségem lett volna odabújni hozzá, megcsókolni. Akartam őt. Szükségem volt rá. Látni akartam, érezni az illatát és ki akartam mondani, amit érzek. Eszembe jutott, hogy csillogott a szeme, amikor rám nézett. Minden egyes lépésemet követte a tekintetével. Úgy tettem mintha nem vettem  volna észre. Pedig nagyon jól tudtam, hogy figyel, de még se szóltam egy szót sem, mert úgy éreztem ha figyel rám biztonságban vagyok és minden rendben lesz, semmi bajom nem eshet mert tudom, hogy készen áll megvédeni. Vagy amikor percekre elvesztünk egymás tekintetében. Amikor megölelt, puszit adott, becézett, vagy ha csak hozzám ért is megborzongtam és boldogság járta át minden porcikámat, mert éreztem, hogy szeret, és hogy bármit megadna azért, hogy az övé legyek. Az az érzés felbecsülhetetlen. Soha nem éreztem még csak hasonlót sem Dave iránt. Hogy is gondolhattam, hogy szerelemes vagyok belé? Ezt az érzést csak Louis tudja megadni nekem senki más. Senki nem tud úgy nézni, mosolyogni rám és ilyen érzéseket kiváltani belőlem. Úgy éreztem soha többé nem akarom elveszíteni őt. Azt hiszem, ezt az érzést hívják szerelemnek.

- Nem tudom, mi van – szólaltam meg sok idő után mire Liz és Harry rám néztek – De valamit érzek iránta – sandítottam fel a barátaimra.

- Kedveled? – húzta Harry óvatos mosolyra a száját.

- Több mint kedvelem – sóhajtottam fel. Liz felhúzta a fél szemöldökét Harry pedig kérdőn bámult rám - Beleszerettem abba az idiótába - csaptam a combomra - Szeretem őt. Őrültség, ugye? - kérdeztem hisztérikusan. 

- Még hogy őrültség? Ez kurva jó dolog te gyökér - pattant fel Liz egy hatalmas vigyorral az arcán.

- Miért nem mész és mondod el neki? - vigyorgott rám Harry is.

- Miért mondanám el? - kerekedtek ki a szemeim.

- Amiért ő is elmondta. Hahó - legyezte meg a kezét Liz az arcom előtt - Szerelmes vagy belé. Minden perc számít, amit együtt tölthettek.

- Ráadásul Louis maga alatt van. El sem tudom képzelni, mennyire boldog lesz, ha elmondod neki, mit érzel - tette hozzá Harry izgatottan.

- Ha nem mész azután, amit akarsz sosem lesz a tiéd – kezdett el bölcselkedni Liz.

- Hol van most Louis? – néztem Harryre miközben felálltam és sietősen elkezdtem a szekrényemben normális ruha után kutatni.

- Mintha azt mondta volna, hogy ma a lakásán lesz – hallottam Harry hangját. Felnyögtem és kinéztem a szekrényajtó mögül.

- Londonban? – kérdeztem szenvedős arccal. Harry nevetve bólintott – Viccelsz velem? Holnapra sem érek oda kibaszott vonattal – kezdtem el kislányosan toporzékolni.

- Miért mennél vonattal, amikor itthon van Zayn autója? Tudtommal van jogsid – ráncolta össze a szemöldökét Harry.

- Igen van. Ez egy... egy elég hosszú történet, de nem vezetek – fújtattam.

- Harry, vidd el Louishoz – utasította Liz a barátját.

- De... - Harry éppen tiltakozott volna amikor Liz megragadta az állát és egy hosszú, ámde óvatos puszit nyomott a szájára. El kellett fordítanom a fejem, mert oké, hogy iszonyú aranyosak voltak, de nekem egy kicsit kínos volt.

- Harry kérlek, vidd el Jessit Louishoz – kérte most már sokkal kedvesebben Liz miközben egy halvány mosoly jelent meg az arcán.

Úgy tűnt Harry köpni-nyelni nem tudott. Szaporán bólogatott majd az ölébe húzta Lizát és megcsókolta. Halkan nevettem miközben a ruháimmal a fürdőbe mentem.

- Harry te papucs – nevettem egy kicsit hangosabban, de a srác meg sem hallotta. Túlzottan el volt foglalva a barátnőjével.

Mosolyogva forgattam a szememet majd magamra zártam a fürdőajtót és elkezdtem rendbe hozni a hajamat. Nem akartam húzni az időt, ezért csak gyorsan kifésültem. Egy nagyon minimális sminket tettem fel, hogy Louis ne szeressen ki belőlem, amikor meglátja, hogy úgy nézek ki, mint egy zombi. Gyorsan magamra kaptam a ruháimat és szinte kitörtem a fürdőszobából. Liza és Harry szétrebbentek.

- Hát ez gyors volt – nézett végig rajtam kikerekedett szemekkel Liza, végül elmosolyodott – Csini vagy.

- Köszi – mosolyogtam barátnőmre – Induljunk Styles – húztam fel izgatottan.

- Lassíts királylány – nevetett Harry – Elköszönhetek a szerelmemtől? – kérdezte mosolyogva miközben Lizához fordult.

- Igen, de csak, mert aranyosak vagytok – biggyesztettem le a számat – Liza maradsz? – kérdeztem meg gyorsan barátnőmtől mielőtt Harry letámadná az ajkait.

- Igen, itt megvárom Harryt, hogy hazafurikázza a seggem – vigyorgott rám Liz miközben kezeit Harry nyaka köré fonta.

- Csak ne forgasd fel a házat – nevettem. Legjobb barátnőm ezt a mondatomat már nem hallhatta ugyanis Harry közelebb vonta magához és óvatosan megcsókolta. Mosolyogva megráztam a fejem és elhagytam a szobámat remélve, hogy Harrynek sikerül elszakadnia a barátnőjétől.

 ~*~

 Már több mint három órája úton voltunk. Olyan szinten untuk mindketten, hogy megbeszéltük az egész élettörténetünket. Harry már több mint fél órája Lizáról magyaráz és iszonyú édes szóval nem akarom azzal félbeszakítani, hogy már mindent tudok az összes randijukról. Nem rég Harry arról kérdezett, hogy mit szeretnék mondani Louisnak. Nem tudtam válaszolni rá. Fogalmam sem volt mit fogok mondani neki. Az ő szerelmi vallomását nem tudom felülmúlni. Amúgy sem vagyok jó ebben, soha nem csináltam még ilyet. Harry szerint ez jönni fog magától. De nem tudom ezt elhihetem-e ugyanis még ő sem vallott szerelmet senkinek. De legyen igaza. Remélem, nem fogok leblokkolni. Csak azt várom már, hogy vele lehessek, hogy megöleljen, puszit adjon vagy megcsókoljon.

Mielőtt Harryvel elindultunk volna kaptam Louistól két üzenetet, amiktől majd megszakadt a szívem.

„Lassan kezdek beletörődni, hogy teljesen jelentéktelen vagyok számodra.”

„Sajnálom, hogy nem tudsz szeretni.”

Nem válaszoltam rá, mert úgy voltam vele, hogy pár óra és már szemtől szemben is elmondhatom neki, hogy szeretem. Csak várj egy picit Lou.

- Hahó – szakított ki Harry hangja a gondolkodásból mire érdeklődve fordultam oda és hümmögtem, miszerint figyelek – Örülök, hogy végre megtisztelsz a figyelmeddel Jessica – forgatta meg a szemét Harry.

- Sajnálom Hazza. Elkalandoztam – csíptem meg az arcát vigyorogva.

- Igen azt látom. Te és Louis biztos éppen dugtatok a gondolataidban. Ne aggódj, nem sokára már nem csak ábrándozni fogsz róla – vigyorodott el Harry is. Szem forgatva karon csaptam, amire felkiáltott és nevetett – Egyébként azt mondtam, hogy pár perc és ott vagyunk – tette hozzá Harry.

Kinéztem az ablakon és már ismerősek voltak az utcák pedig még nyár elején jártam itt ugyanígy Harryvel, amikor Louis senkinek nem válaszolt a hívásaira és szétbombázta a lakását is. Akkor találkoztam először Jayjel, Lottieval és Fizzyvel. Emlékszem, hogy Jay ki volt borulva, amiért nem tudta elérni a fiát. Nekem az első csengésre felvette a telefont. Teljesen maga alatt volt azon a héten. Felfoghatatlan, hogy ez az egész miattam volt és még csak nem is tudtam róla. Hányszor elküldtem azt a bizonyos lányt melegebb éghajlatra, amiért nem foglalkozott Louis-val, miközben a srác teljesen ki volt borulva. Konkrétan saját magamat szidtam. Hogy nem vettem észre? Visszagondolva már olyan egyértelműnek tűnik. Talán csak nem akartam észrevenni.

- Itt is vagyunk - jelentette ki Harry miután leállította az autót – Nem hiszem, hogy rám szükség lesz még – nevetett Harry – Ha mégis akkor hívj!

- Rendben. Köszönöm a fuvart Hazz – mosolyogtam rá majd odahajoltam és nyomtam egy puszit az arcára.

- Szurkolok! Aztán ne legyetek túl hangosak – szólt oda még Harry miközben kiszálltam az autójából.

- Gyökér – nevettem majd becsuktam a kocsiajtót. Harry röhögve integetett majd kitolatott a parkolóból és egy pillanat alatt elhajtott.

Komótos, ráérős léptekkel közelítettem meg a panelházat. Lassan lépkedtem miközben a lépéseimet számoltam a parkolótól az ajtóig. Tizenhat. Az nem sok. Lehet, hogy elszámoltam. Újra visszalépkedtem kisebb lépésekkel. Most a szám duplája jött ki. Visszasétáltam a házhoz kicsit nagyobb léptekkel. Tizenhárom. Hát ez furcsa.

- Valami baj van? – szólított meg egy hang, amikor éppen újra visszalépkedtem volna a pakolóhoz.  Felnéztem és egy barna szemű sráccal találtam szembe magamat. Pár évvel fiatalabb lehetett nálam – Nem mersz bemenni? – nézett rám furcsán. Kissé zavarban voltam miközben felé fordultam.

- Inkább csak húzom az időt – nevettem fel kínosan.

- Értem – nevetett velem a srác is – Csak nem a lépéseidet számoltad? – vigyorodott el a parkoló felé mutatva.

- De igen – nevettem még jobban a saját magam hülyeségén – Honnan tudtad? – néztem rá újra.

- Én is szoktam – vonta meg a vállát fülig érő szájjal – Daniel Fray vagyok – nyújtotta felém a kezét.

- Mint a zongorista? – vigyorogtam rá mire mosolyogva megforgatta a szemét – Jessica Malik – fogadtam el a kezét.

- Mint Zayn Malik rokona? – most ő vigyorodott el.

- A húga vagyok – nevettem fel.

- Ohó, az nem semmi. Akkor gyanítom, hogy Tomlinsonhoz jöttél – bólogatott mindent tudóan miközben beütött pár számot a falra felszerelt kaputelefonba.

- Talált, süllyedt – vágtam rá mosolyogva. Daniel nevetve kinyitotta nekem az ajtót.

- Tudod melyik lakás a Louisé vagy kell segítenem? – pillantott rám a srác miközben beléptünk a liftbe. Megnyomtam a négyes számot ő pedig a hatosat – Szóval tudod – nevetett én pedig mosolyogva bólintottam.

- Jól ismered Louist? – néztem fel Danielre. Megrázta a fejét.

- Nem. Köszönőviszonyban vagyunk. Egyszer kétszer beszélgettünk, de csak pár mondatot. Jó arc – mosolygott Daniel.

- Az bizony – mosolyogtam. Daniel éppen kérdezett volna valamit, amikor sípolt egyet a lift jelezve, hogy megérkeztünk a negyedik emeletre – Örültem – vigyorogtam Danielre miközben kiléptem a felvonóból.

- Szintúgy. Remélem, még találkozunk – intett egyet és becsukódott előttem a lift ajtaja.

Kifújtam a levegőt és Louis ajtajához sétáltam. Megálltam előtte és egy pillanatig hezitáltam egyik lábamról a másikra állva. Vajon jó döntés ez? Mindenképpen az, hiszen szeretem. De mi van, ha megunta a visszautasításaimat? Mi van akkor, ha a mai utolsó üzenetével végleg feladta és nem kíváncsi többé rám? Abba beleőrülnék. Most, hogy bevallottam magamnak és hangosan is kimondtam mit érzek teljesen bepörögtem. Úgy éreztem, az egész lényemnek szüksége van Louis Tomlinsonra.

Minthogyha víz csobogását hallottam volna, de nem voltam benne biztos, hogy Louis lakásából jött. Vállat vontam. Kicsit erőteljesebben kopogtam be, hogy akkor is meghallja, ha éppen zuhanyozik. Egy élmény lenne, ha látnám törölközővel a derekán. Hallottam, ahogy abbamaradt a vízcsobogás ezzel egy időben pedig kinyílt az ajtó. Az állam a padlót súrolta, amikor felnéztem. Köpni, nyelni nem tudtam a meglepődöttségtől. Először azt hittem csak képzelődök és sűrűn pislogtam, hogy jól látok-e vagy esetleg ez egy rossz álom.

- Kit látnak szemeim – szólalt meg nyájas hangon Eleanor.

Nem tudtam elhinni, hogy itt állt előttem Eleanor Calder Louis lakásának ajtajában, egy szál köntösben. Ennyire nem nehéz a felfogásom szóval azonnal összeállt a kép, amikor megláttam Louist egy szál bokszerben kiszaladni a fürdőből be a hálójába. Újra Eleanorra néztem, akinek gúnyos mosoly virított az arcán. A haja tipikus „most dugtam” összevisszaságban állt. Ezek kibaszottul összefeküdtek.

- Ki az Eleanor? Mindjárt megyek – hallottam Louis aranyos hangját a hálószobából.

- Nem fontos Louis – nyávogott vissza Eleanor.

Csak ott álltam előtte és legszívesebben elástam volna magamat. Louis végig hazudott? Csak szédített? Mi ez az egész? Miért feküdt le az exével ha állítólag engem szeret? A fejemben kérdések ezrei cikáztak. A könnyimet próbáltam visszafojtani. Nem volt szükség arra, hogy Eleanor előtt bőgjem el magam. Összeszedtem magamat és Eleanor szemébe néztem. Felhúzta a fél szemöldökét és lenézően elvigyorodott. Ekkor jelent meg Louis Eleanor háta mögött immár felöltözve. Kitágult szemekkel nézett rám.

- Jess? – a szemében zavartság tükröződött. Egyikünk sem igazán tudta mi történik – Te... Hogy...? Mi...? – rázta meg a fejét és újra rám meredt mintha csak képzelődne.

- Beszélni szerettem volna veled. De úgy látom nem alkalmas – mértem végig újra Eleanort. Tekintetem megállapodott önelégült vigyorán. Remegtem az idegességtől – Sőt igazából már egyáltalán nem alkalmas – magamra erőltettem egy mosolyt és elfordulva a lift felé sétáltam, hogy ne lássák, hogy a szemem megtelt könnyekkel. Louis utánam szólt és elindult felém, de én folyamatosan a lift gombját nyomogattam.

- Csukódj már be, bazdmeg – suttogtam magam elé miközben remegő ujjaim újra és újra megnyomták a gombot. Pont, amikor Louis a lift elé ért becsukódott az ajtó én pedig megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt.

Kibaszottul fájt. Újra csalódtam. Pedig annyira bíztam Louisba. Elhittem, hogy teljes szívéből szeret. Hittem neki. Hiszen szenvedett. Vagy nagyon jó színész vagy nem tudom, de ez így nem stimmel. Utat engedtem a könnyimnek és megállítottam a liftet miközben kikerestem Harryt a névjegyzékemből és a fülemhez emeltem a telefont. Mégis szükségem van rá, szóval remélem még nincs olyan messze.

- Na, mi újság királylány? – kérdezte Harry vidám hangon. Amikor meghallotta, ahogy felzokogtam kissé ijedten szólt bele újra a telefonba – Jess?

- Harry vissza tudsz jönni? – kérdeztem sírva.

- Öt perc – kocsiajtó csapódást hallottam – Megöllek Toml... – halványan hallottam Harry hangját mielőtt kinyomta a telefont.

Újra elindítottam a liftet, ami egy pillanat alatt a földszintre érkezett. Az ajtó lassan kinyitódott és egy ideges Louisval találtam szembe magamat. A hajába túrt és azonnal rám nézett. Gyorsan letöröltem a könnyeimet és próbáltam sietősen elfutni mellette, de elkapta a csuklómat és visszahúzott.

- Engedj el Louis – kezdtem el a kezemet rángatni de Louisnak esze ágában sem volt elereszteni.

- Miről szerettél volna beszélni? – kérdezte tekintetét az enyémbe fúrva.

- Nem fontos – kaptam el a pillantásomat mielőtt még jobban elgyengülhetnék.

- Ha nem lenne fontos nem utaztál volna idáig több mint három órát – sóhajtott fel Louis. Folyamatosan próbálta elkapni a pillantásomat, de én álltam a sarat és nem néztem rá.

- Már nem fontos. Az volt. Már nem – vontam meg a vállamat miközben próbáltam lenyelni a torkomban lévő gombócot, ami jelezte, hogy mindjárt eltörik a mécses.

- Tessék? Ugye nem arról van szó, hogy... Bassza meg – Louisra néztem, aki a liftet bámulta mögöttem falfehér arccal. Persze, hogy rájött miért jöttem ide. Nem volt nehéz kitalálni – Eleanor... Ő nem... Kérlek, had magyarázzam meg – összekulcsolta kezeinket, de én kirántottam tenyeremet az övéből.

- Nem érdekel Louis – néztem rá végre. Szemei teli voltak könnyekkel és fájdalommal.

- Kérlek Jess. Könyörgöm – fakadt ki hirtelen. A könnyei potyogni kezdtek egy pillanattal később pedig én is sírni kezdtem a látványára.

- Nem akarom Louis. Nem akarok tőled most már semmit – ráztam meg a fejemet sírva. Louis hátradőlt a falhoz és a tenyerébe temette az arcát úgy folytatta a zokogást. Láttam már sírni, de ez túltett mindenen – Harry kint vár – motyogtam és elfordulva tőle elindultam az ajtó felé. Körbenéztem a parkolóban, de Harry autójának még nyoma sem volt.

- Ne menj el – hallottam meg Louis erőtlen hangját a hátam mögül. Megtorpantam és visszafordultam hozzá.

- Mi értelme maradnom? Mit szeretnél? – sóhajtottam fel miközben századszorra is letöröltem a könnyeimet.

- Téged – motyogta a szemembe nézve.

- Nekem nem úgy tűnik Louis – pillantottam az erkélye felé ahol Eleanor állt és éppen igazgatta magán Louis fekete köntösét. Miután befejezte a korlátra könyökölt és mintha csak egy moziban ülne kíváncsian bámult minket – Én tényleg azt hittem, hogy fontos vagyok... – ráztam meg a fejemet hitetlenül. A számat harapdáltam miközben hangtalanul sírtam.

- Fontosabb vagy mindennél. Érted? Mindennél – emelte ki a szót Louis. Már fogalmam sem volt, hogy hihetek-e neki ezért megráztam a fejemet.

- Miért hittem azt, hogy más vagy? – suttogtam újra a könnyeimmel küszködve. Abban a pillanatban állt be Harry a parkolóba és kipattant a kocsiból, amikor meglátta, hogy mindketten sírunk.

- Ez iszonyat gáz – hallottam meg az erkélyről Eleanor undorodó hangját. Harry kitágult szemekkel nézett fel a lányra, aki odaintett neki – Hello Harry. Te is szeretnél csatlakozni a bőgőmasinákhoz? – kérdezte vigyorogva.

- Hogy esnél bele a rózsabokorba, te rohadt ribanc – mormogtam, de szerintem mindenki meghallotta. Eleanor szórakozottan felnevetett.

- Eleanor öltözz fel és menj el a lakásomból – fújta ki a levegőt Louis szaggatottan.

- Oké, bébi – vonta meg a vállát Eleanor és eltűnt az erkélyről. A becenév hallatára automatikusan kirázott a hideg.

- Mi a fasz? – csattant fel Harry Louisra nézve, aki lehajtotta a fejét - Menjünk Jess – érintette meg a karomat.

- Harry. Haver. Kérlek. Csak kérlek, hogy ülj be az átkozott autódba és várj egy pillanatot – sóhajtott egy nagyot frusztráltan Louis. Nem akartam, hogy miattam veszekedjenek ezért Harryre nézve bólintottam.

- Biztos? – kérdezett vissza utoljára Harry. Újabbat bólintottam megerősítésképp. Harry a kocsijához sétált és beült Louis pedig azonnal beszélni kezdett.

- Ez az egész egy hülyeség – kezdte Louis a szemeimbe nézve – Kurvára nem érzek semmit Eleanor iránt. Felköszöntöttem a szülinapján mint ahogy már leírtam neked az óta pedig hívogat és irkál. Most pedig megjelent itt csuromvizesen, hogy had zuhanyozzon le, mert elázott és mi... Igen, lefeküdtünk de... – nem akartam tovább hallani. Lefeküdtek. Ennyi pont elég volt.

- Ne Louis. Kérlek, ne folytasd. Nem tudom ezt hallgatni – ráztam a fejemet miközben újra potyogni kezdtek a könnyeim.

- Csak azt akarom, hogy tudd, hogy nagyon szeretlek. Mindennél és mindenkinél jobban. Te vagy az életem és nem akarlak elveszíteni. Kérlek kicsim – suttogta Louis a szemembe bámulva. Ahogy kimondta, hogy „kicsim” a lábaim elgyengültek és meg kellett támaszkodnom a mellettem lévő falban, hogy ne essek össze. Imádom, amikor így hív. Amikor úgy éreztem a lábam újra visszaszerezte az erejét eltoltam magam a faltól és újra Louisra néztem.

- Most már nem tudom, hogy hihetek-e neked Louis vagy megbízhatok-e benned. Csak azt kértem, hogy várj, ameddig összeszedem magam. Úgy tűnik, nem tudsz – Louis éppen tiltakozott volna, de én folytattam – Nem te vagy az első, aki nem tud rám várni – tettem hozzá halkan. Nem hasonlítottam Louist Davehez, mert ég és föld. De ez volt az igazság. Egyikőjük sem várt rám.

- Tudok rád várni. Csak... – Louis megszakította a mondatot és sóhajtott, amikor megráztam a fejemet miszerint nem akarom hallani. Ekkor jött ki az ajtón Eleanor és megállt Louis mellett.

- Ez azért mindkettőnknek jól esett nem gondolod bébi? – simította meg Louis karját Eleanor. Nem bírtam ezt nézni így inkább a falat bámultam. A szemem sarkából láttam, ahogy Louis arrébb lépett Eleanor érintésétől. Nem foglalkozott a lánnyal, hanem újra hozzám kezdett beszélni.

- Szeretlek. Nagyon szeretlek – ismételgette Louis folyamatosan.

Egy ideig bámultam a gyönyörű kék szemekbe végül sóhajtottam egy hatalmasat és megfordulva Harry kocsija felé vettem az irányt.

- Mindketten tudjuk, hogy ennek még nincs vége. Mindig megtaláljuk egymást, újra mert Isten is azt akarja, hogy mi ketten együtt legyünk – hallottam meg Louis hangját hirtelen a hátam mögül, amitől megtorpantam. Hátra fordultam és ránéztem.

- Na, elmész te a faszomba – csattantam fel Louisra nézve. Tudtam, hogy igaza van ezért is borultam ki – Felejts el Louis – még kimondani is szörnyű volt ezeket a szavakat, és ahogy Louisra néztem szinte láttam a szemeiben, ahogy teljesen összetöröm ezzel az egy mondatommal. Kicsordultak a könnyei és könyörgő tekintettel nézett rám.

- Nem érted, hogy nem tudlak elfelejteni? Mindig te jársz az eszembe és megőrülök ettől az egész dologtól. Mondhatod, hogy felejtselek el vagy keressek egy másik lányt, de ha valaha, az életben felkelti az érdeklődésemet valaki más, soha nem fogom úgy szeretni, mint téged – tárta szét a kezeit Louis.

A szívem eszeveszettül dobogott és potyogtak a könnyeim a szavaira. Ahogy néztem a tőlem pár méterre álló srácot, aki nem szégyellte, hogy sír miattam csak egy mondat járt folyamatosan a fejemben, amit anya az eszembe vésett még kislány koromban: „Ha egy lány sír egy fiú után tényleg szereti őt, de ha egy fiú sír egy lány után, soha többé nem fog így szeretni más lányt.” Ez valóban így volt, de amit Louis tett az eszméletlenül fájt. Nem tudott várni rám, és ha most nem tudott, később sem tud majd.

- Még találkozunk Louis – mosolyodtam el halványan könnyes szemekkel.

Louis összeszorította a száját ezzel egyértelműen megmutatva, hogy a zokogását próbálja visszatartani. Én is ugyanebben az állapotban voltam. Louis a fejét rázta, mint aki nem akarja elhinni, hogy elmegyek. Vettem egy mély levegőt és azt hiszem meghoztam életem legnehezebb döntését... Elsétáltam. Rájöttem, hogy egyetlen dolog nehezebb annál, hogy itt hagyjam. Az hogy ne nézzek vissza. Nem szerettem volna. De Eleanor úgy döntött még egyszer belém tipor.

- Úgy látszik nem igazán vagy elég a férfiaknak Jessica – szólt utánam Eleanor miközben kinyitottam Harry autójának ajtaját. Louis dühösen mondott neki valamit, amire képtelen voltam figyelni. Megálltam a mozdulatomban és a lány felé fordultam. Önelégülten felnevetett, amikor meglátta könnyekkel teli tekintetemet.

Ó igen nevess csak te ribanc, de egy szép napon úgyis kitépem a hajad – szólalt meg a fejemben egy kis hang, amin majdnem felkuncogtam. De volt számára egy sokkal igazabb és ütősebb válaszom.

- Egy valamit jegyezz meg Eleanor Calder – kezdtem mire Eleanor kíváncsian felhúzta szépen ívelt szemöldökét – Téged kúr, engem szeret. Megéri ez neked? – erőltettem magamra egy gúnyos mosolyt, ami az állapotomhoz képest elég jól sikerülhetett ugyanis Eleanornak elsötétült a tekintete és majd megölt a pillantásával.

Beültem Harry mellé az autóba és becsuktam az ajtót. Kinéztem a szélvédőn és figyeltem, ahogy Louis mond valamit Eleanornak aki idegesen válaszolt neki majd eltűnt a panelház oldalánál. Louis leült a földre, felhúzta a lábait, átkarolta kezével és állát a térdén pihentette miközben az autót nézte. Idegesen letörölte a könnyeit, de teljesen mindegy volt, hiszen jöttek helyette újak.

- Induljunk Harry – sóhajtottam halkan. Harry azonnal sebességbe tette az autót és lassan kitolatott a parkolóból egyenesen az útra.

Majd megszakadt a szívem, amikor utoljára rápillantottam Louisra, aki a hideg betonon ülve zokogott. Nem hittem el ezt az egészet. Pont akkor, amikor minden jól alakulhatott volna. Nem foghattam az egészet Louisra, amikor én is hibás voltam. Én megvárattam, ő viszont nem tudott várni. Annyira fájt, mint még soha semmi. Az, amit akkor éreztem amikor Dave megcsalt semmi volt ehhez a fájdalomhoz képest. Úgy éreztem ez a mélypont és nem bírom tovább. Miért pont velem történik ez? Csak szeretnék véget vetni végre a fájdalomnak és boldog lenni egy sráccal. Egy sráccal, aki szeret, akinek én vagyok az egyetlen, aki soha nem akar elhagyni. Louis Tomlinsonnal.

~*~

  Ahogy próbáltam kinyitni a szemeimet elképesztően égett és fájt mintha teljesen száraz lett volna. Valószínűleg az is volt a sok sírástól. Körbenéztem a szobámban és próbáltam visszaemlékezni, hogy kerültem ide. Hirtelen valaki meglökte a karomat én pedig lenéztem a mellettem békésen alvó Lizára. Szuszogásokat hallottam az ágy másik oldala felől. Kath aludt az ágyam mellett félig lehúzva magával a földre a takarónkat. Szegényt lelökhettem az ágyról vagy leesett. Megdörzsöltem égő szemeimet és a velem szemben lévő tükrös szekrényre néztem, amit azonnal meg is bántam. A szemeim fel voltak dagadva az arcom püffedt volt. Megint úgy néztem ki, mint egy mosott szar vagy még rosszabbul. Felsóhajtottam és lehajoltam Kathez az ágy mellé. Óvatosan meglökdöstem a karját, amire felnyögött és lassan kinyitotta a szemeit.

- Kath gyere fel az ágyra – suttogtam neki. Barátnőm nagy nehezen összeszedte magát és feltápászkodott majd ledobta magát a helyemre, amikor felálltam az ágyról.

- Jól vagy? – suttogta miközben Lizát betakarta.

- Igen – erőltettem magamra egy mosolyt.

- Tudom, hogy nem vagy jól – fúrta a fejét a párnába – Mindjárt felkelek hozzád egy perc.

- Kath aludj tovább! Komolyan – utasítottam határozottan.

- Rendben – sóhajtott fel – Menj le és nyugtasd meg Zaynt mert már legalább hatszor ült be a kocsijába, hogy elmenjen Londonba kiverni a szart Louisból – motyogta Kath majd magára húzta a takarót és lehunyta a szemét.

Sietősen kislisszoltam a szobámból otthagyva két legjobb barátnőmet. A folyosóra kilépve a faliórára néztem, ami reggel tíz órát mutatott. Szóval több, mint tizenöt órát aludtam. Nem semmi teljesítmény. Bár nem is csodálom. A sírás mindig lefáraszt. Beléptem a fürdőbe és anélkül, hogy a tükörbe néztem volna gyorsan fogat mostam és ki is menekültem. Levágtáztam a lépcsőn és a tekintetem azonnal megállapodott a bátyámon, aki a kanapén ülve bámulta a tévét miközben ujjaival a térdén dobolt. Ez nála az idegesség jele.

- Jó reggelt – motyogtam miközben a kanapé felé lépkedtem. Zayn azonnal felém kapta a tekintetét és szomorúan elmosolyodott.

- Jó reggelt húgi – köszönt miközben kitárta a karját. Leültem mellé a kanapéra ő pedig azonnal átölte fél karjával a vállamat és magához húzott.  Átkaroltam a derekát és arcomat a nyakába fúrtam. Zayn a karomat simogatta.

- Többiek? – kérdeztem felnézve bátyámra.

- Anyáék és a lányok ott maradtak még én viszont hazajöttem mikor hívott Harry, hogy mi történt – válaszolt. Lesütöttem a szememet és felsóhajtottam.

- Nem kellett volna ott hagynod a bulit miattam – néztem rá bűnbánóan.

- Viccelsz? Dehogynem. Legszívesebben megölném Louist most. Hogy képzelte? – kezdte feljebb emelni a hangját dühösen.

- Nem vagyunk együtt Zayn – vontam meg a vállamat. Próbáltam nemtörődöm stílust magamra erőltetni.

- Tényleg szereted? – suttogta Zayn. Bólintottam ő pedig felsóhajtott és még közelebb vont magához.

Egy darabig mindketten a gondolatainkba voltunk merülve és a lenémított tévét bámultuk, amiben éppen egy televíziós vásárlás zajlott.

- Jó reggelt – hallottam meg egy rekedtes hangot.

Harry a lépcsőn állt bokszerben, kócos hajjal és aranyosan a szemét törölgette. Zayn és én köszöntünk neki ő pedig ledobta magát a kanapéra és aggódva nézett rám. Halvány mosolyt erőltettem magamra ő pedig felsóhajtott és megpaskolta a lábfejemet, amire kuncogtam. Halk lépéseket hallottam a lépcső felől és megjelent Liza. Kis lábai halkan csattogtak a padlón miközben rámosolygott Harryre, aki folyamatosan vigyorogva bámulta.

- Mi újság? – kérdezte Liza miközben beült Harry elé, aki átkarolta és belepuszilt a hajába. A kérdés egyenesen felém érkezett ugyanis Liz meredten bámult rám.

- Jól vagyok skacok – forgattam meg a szememet – Az emberek mennek. Ebbe bele kell törődni, ha fáj akkor is. Ha kibaszottul fáj, akkor is – motyogtam magam elé meredve miközben éreztem, hogy a szemeim újra megtelnek könnyekkel – Ilyen az élet. Vagyis hát... hm. Ez van. Szar de ez van. Nem érdekel – vontam meg a vállamat miközben letöröltem a kiszabadult könnycseppjeimet – Csak az a baj hogy olyan hatással van rám, amitől megijedek.

- Ez nem múlik el attól, hogy úgy döntesz, hogy nem érdekel – sóhajtott fel Liza – A nehéz időszakokat egyszerűen túl kell élni. A rossz után mindig jó jön – tette hozzá.

- Mekkora sablon szöveg – nevettem fel szárazon. Liza a szemét forgatta.

- El kell őt felejtened – motyogta Zayn mellettem.

- De nem akarom – kezdtem el újra szipogni – Nem bírom nélküle és azt sem akarom, hogy köze legyen máshoz vagy mással legyen. Nem akarom, hogy mást öleljen meg, és nem akarom, hogy másról gondolja, hogy mennyire szép, nem akarom, hogy mást becézzen, úgy ahogy engem. Nem akarom, hogy más tetsszen neki, azt meg végképp nem akarom, hogy mást szeressen – a kisebb monológom végére sikerült elsírnom magam, aminek hatására Zayn közelebb húzott magához – Kurva nehéz, amikor egy idiótába vagy szerelmes.

- Mit akarsz most tenni? – kérdezte Kath, aki fogalmam sincs, hogy került ide.

Mit akarok most? Egy kicsi távolságot. Távol akarok lenni minden szarságtól. Szükségem van Louisra, de kell egy kis távolság, hogy átgondoljam ezt az egészet. Eddig is csak ezt csináltam. Átgondoltam és meg is lett az eredménye. De így legalább rájöttem, hogy Louis könnyen megcsalna és én nem akartam ennél jobban összetörni. Talán sikerül őt elfelejtenem és neki is engem. Ez lenne a legjobb megoldás.

- Elmegyek – sóhajtottam fel. Mindenki kikerekedett szemekkel nézett rám.

- Tessék? Elmész? Hova? – ocsúdott fel először a bátyám.

- Los Angelesbe – vontam meg a vállamat.

- Nem mész te sehova – rázta meg a fejét Liza.

- Ezt te sem gondoltad komolyan – nézett rám meglepődve Harry.

- Mégis hogy mennél már Los Angelesbe? – csattant fel Kath.

Mindannyian hevesen tiltakozni kezdtek én viszont már biztos voltam a döntésemben. Megyek Los Angelesbe.

*Louis Tomlinson*

 Napok óta nem csinálok mást, csak ülök az új kanapémon és tévét nézek. Próbálok tévét nézni. A gondolataim mindig Jess felé terelődnek. Nem tudom kiűzni őt a gondolataimból. Folyton az arca jut eszembe, amikor megláttam az ajtómban. Fájdalom, zavarodottság és csalódottság egyvelege látszott rajta. Legszívesebben megöltem volna magamat, azért amit tettem vele. Három napig hívogattam és ezer meg egy üzenetet írtam neki, amikben elmondtam, hogy miért tettem azt, amit. Valószínűleg egyet sem olvasott el. El akartam menni hozzájuk, de mielőtt akármit is tehettem volna Zayn felhívott, jól lebaszott, megparancsolta, hogy ne keressem a húgát aztán világosan megmondta, hogy ha beteszem a lábamat Bradfordba megfojt. Képes lenne rá, úgyhogy inkább nem próbálkoztam viszont továbbra is hívogattam Jessit egészen ma reggelig. A monoton női hang bárhogy is próbálkoztam ugyanazt ismételgette: a szám nem létezik. Megváltoztatta a telefonszámát csak azért, hogy ne tudjam elérni. Alig bírtam elhinni. A legdurvább pedig az, hogy kurvára megérdemeltem. Most pedig a kezemben forgatom a borítékot, amit a postás srácnak személyesen kellett kézbesítenie nekem.

„Louis Tomlinson”

Mindössze ennyi van a boríték közepére írva gyönyörű, dőlt betűkkel. A számat beharapva bámultam a borítékot végül frusztráltan kifújtam a levegőt és óvatosan felbontottam. Egy fénykép és egy félbehajtott lap volt a borítékban. 

 Felsóhajtottam, amikor megláttam a képet, ami még valamikor Hawaii-on készülhetett egy fannal, aki jól láthatóan le volt vágva róla. Fájdalmasan elmosolyodtam és óvatosan, mintha csak porcelánból lenne félretettem a képet és szétnyitottam a félbe hajtott lapot.

„Drága Lou!

 Elég béna levelet írni 2013-ban, de jobbnak láttam így elbúcsúzni, mint szóban. Azt hiszem, ha megláttalak volna soha nem tudtam volna elmenni többé. Igen, jól olvastad. Elmegyek. Mikor ezt olvasod én már valószínűleg a repülőn ülök. Nem mondom el hová megyek, mert tudom, hogy képes lennél utánam jönni és most ez az, amit a legkevésbé szeretnék. Csak azt akarom, hogy tudd, hogy nem haragszom rád végül is nincs okom rá, nem vagyunk együtt. Inkább csak fájt. Hiszen végig hittem neked és boldog voltam a dolgoktól, amiket mondtál nekem. Ráadásul nem adtad fel és ezzel elérted, hogy beléd essek. Kár, hogy végül nem bírtál pár órát várni ameddig oda értem hozzád. Mikor volt lehetőségem nem éltem vele. Amikor éltem volna vele már nem volt. Mindegy. Megtörtént.
Elmegyek pár hétre, hónapra vagy évre. Nem tudom még mennyi időre. Találtam egy elég jó munkát és alig várom, hogy ott dolgozhassak. Mielőtt elkezdenél aggodalmaskodni, nem leszek egyedül egy teljesen új helyen. Egy unokatestvéremhez költözök, szóval megleszek.
Zayn miatt ne aggódj, lerendeztem.
Fogalmad sincs, hogy mennyire fogsz hiányozni, de azt hiszem, ez a távolság segít mindkettőnknek elfelejteni a másikat, ha nem is teljesen. Kár, hogy végül elérted, hogy teljesen beléd habarodjak. Így nehezebb lesz. Remélem, találsz egy lányt, aki boldoggá tesz Louis. Szeretnélek nagyon, nagyon boldognak látni, amikor újra találkozunk, rendben? Fontos nekem a boldogságod.
Csak hogy tudd, te már örökre beírtad magadat én kis történelmembe. Méghozzá mint egyik legfontosabb személy.
Vigyázz magadra Lou és kérlek, legyél nagyon boldog!
U.i.: „Ha valaha, az életben felkelti az érdeklődésemet valaki más, soha nem fogom úgy szeretni, mint téged.”

Szeretlek
Xx, Jess.”

Zokogtam és abban a pillanatban mindennél jobban gyűlöltem magamat. Elmegy. Szeret engem és elmegy. Ezt soha az életben nem fogom tudni megemészteni.

Folytatása következik...